MTI-Panoráma (gnl) - Mike Oldfield tavasszal töltötte be 50. évét. Az angol "multiinstrumetalista" a korszakalkotó elsõ lemeze, a Tubular Bells harminc esztendeje jelent meg. Oldfield története mesébe illõ, bár ma már esetét tanítják bizonyos marketing-fõiskolában. Egy tizenéves Ír származású fiatalember, aki kamaszként nõvérével, Sallyvel folkdalokat játszott duóban, egyre több és több hangszerrel ismerkedett meg, és olyannyira beleszeretett a különbözõ hangzásokba, hogy egy ötvenperces darabot komponált rock- és kelta népzenei motívumokkal 24 különbözõ hangszerre, köztük gitárokra, mandolinokra, zongorára, orgonára, furulyákra, és csõharangokra. Éppen ez a különleges ütõhangszer adta a darab nevét: Tubular Bells. A házi stúdióban készült felvétel Mike Egy ideig hiába házalt: õrültségnek tûnt vállalkozása, holott akkor még virágkorát élte a progresszív rock. Egy hasonlóan fiatal, de anyagilag jobban eleresztett laptulajdonos azonban, aki éppen lemezcéget akart indítani, fantáziát talált ebben az "egyemberes" bravúrban, és vállalta a kockázatot. A cég a Virgin volt, a kiadó pedig (azóta Sír) Richard Branson. A Tubular Bells mindkettõjüknek bejött - elkészítették a nagyzenekari változatát, a szerzõ játszotta koncerten rockbandával, és egy részletét még az Ördögûzõ címû horrorfilmhez is felhasználták - és Oldfield innentõl kezdve készíthette további, nem slágerlistára való, ám elmélkedésre, ellazulásra kiválóan alkalmas darabjait. (Érdekes párhuzam, hogy nõvére egy ideje kifejezetten gyógyterápiás, "alfahullámos" lemezeket készít). Védjegye lett az "egész estés darabokon" belül egy éles szinte "sírós" elektromos gitárhang is. A 80-as évek hozták meg Mike Oldfield számára a legnagyobb kereskedelmi sikert, igaz, ehhez némileg "kommerszebb" hangokat kellett megütnie. A Five Miles Out, a Crises és a Discovery továbbra is szép dallamokat tartalmaznak, de már rövidebb, a rádiók számára is emészthetõbb felvételekbõl állnak. A Sikerekben nem kis része volt a gyönyörû hangú skót énekesnõnek, Maggie Reillynek - az Õ hangján szólal meg a Moonlight Shadow, Oldfield legnagyobb slágere, vagy a To France -, de emlékezetes volt a Shadow On The Wall is, Roger Chapman hideglelõsen fojtott hangján. 1985-ben a vörös khmer Pol Pot-rendszer hatalomra jutásáról szóló Gyilkos Mezõk zenéjét is Õ írta. A következõ évtized nem igen kedvezett Oldfield zenéjének, igaz, Õ is mintha kiürült volna. Az 1992-ben kiadott Tubular Bells 2 például fáradt önismétlésnem tûnt, igaz, a Voyager egy évvel késõbb már ismét a régi Oldfieldra emlékeztetett. Csõharangjait megkondította a kolosszális millenniumi ünnepségeken is. Mike Oldfield dolgozik, megõrizte függetlenségét, és talán még megajándékozza a világot egy-két hasonló szép mûvel, mint 30 évvel ezelõtt. (Dunaújvárosi hírlap, 2003. Július 12.)