Mike Oldfield neve közel 30 éve egyett jelent az igényes egyedi hangzású összetett zenével. Stílusát behatárolni nehéz lenne, de talán nem is érdemes. 1973-ban alig 20 évesen robbant be a köztudatba, Tubular Bells címû albumával. egyébként érdemes megjegyezni, hogy nem ez volt elsõ kiadott anyaga hiszen "hugával"??(nõvérével) Sally-vel a kiváló énekesnõvel, szinte gyerekként már lemezt készítettek. A korai siker egyik titka talán abban rejlett, hogy a fiatal muzsikus ügyesen ötvözte a szinfónikus vonós elemeket a korabeli rock zene hangszerelésével, valamint a precíz, és izgalmas vocális hangzással. Valenciában elõször a korai korszakról kérdeztük a gitáros zeneszerzõt. Mike O.:Valóságos forradalom tört ki a vonósok, és a rockzenészek között. Volt egy meghatározó áramlat a 70-es évek legelején. Talán experimentális billentyûs zenének nevezhetnénk, olyan elõadókkal, mint a Soft Machsine, Terri Reily, Rembrant Keirley. Azt hiszem még Philip Bras is abban az idõben indult. Aztán ott volt a Pink Floid. Már-már mozgalmat indítottak el ezek a bandák, élén egy nagy dzsessz együttessel, a neve Sentipint volt, mely rock zenészekbõl, klasszikus zenészekbõl, és dzsessz zenészekbõl állt. Fantasztikus élõ koncerteket adtak. Imádtam eljárni ezekre. Aztán ez a fajta zene tulajdonképpen kihalt, én végülis egy nagy túlélõje vagyok. Bár késõbb létrejött az ugynevezett New Age zene, az Ambient, több száz zenész képviseli ma is. A légies, és a dinamikusabb zene keverékét már kevesebben mûvelik, hacsak nem olyanokra gondolunk, akik filmzenét szereznek. 1972-73 között készítettem a Tubular Bells-t, ami nagy siker volt. Míg a következõ a Hergest Ridge hatalmas bukás volt. Aztán jött az Ommadawn ami megint nagy sikert hozott. Szóval, akkoriban eléggé zavarodott voltam. A lemezkiadóm, amelynél akkoriban én voltam az elsõ számú mûvész, felfedezte a Sex Pistols-t és a Punk Rock-ot. És mialatt én az új albumon dolgoztam, a kiadóm váltott, és már nem az én zenémet támogatta, hanem a Punk-ot. Mire elkészültem az anyaggal, már teljesen hidegen hagyta Õket. Szóval ez nehéz idõszak volt az életemben. Az elsõ három album elkészítéséhez, olyan sok emocionális munka fûzött, hogy nem is volt igazán kedvem egy új albumhoz. Várhattam volna még vagy öt évet, mielõtt új munkába kezdek. Az Incattations azaz a varázsigék címû dupla album felvételei közben, kapcsolatba léptem a Druidákkal, az õsi papok társaságával, mert varázsszövegekre volt szükségem. Így ezek a furcsa Druidák, eljöttek a házamba, s kaptam tõlük varázsigéket, ráolvasásokat, hogy segítségükkel a szellemi világból merítsek ihletet. Kísérteties, de a zenemû egyik legszebb része olyan volt mint egy jósbolt. Megidézte Diana szellemét, aki aztán öt év után meg is jelent, mint Diana hercegnõ. Kicsit hátborzongató az egész. Riporter: Mi változott a 80-as évekzenei koncepciójában? Mike O.: A 80-as években, a vokális zene érdekelt, hogy énekesekkel dolgozom. A Moonlight Shadow sikere nagyon meglepett, nem számítottam rá. Rengeteg munkámba került elkészíteni azt a felvételt. Csodálatos élõ háttérzenét készítettünk remek zenészekkel. Három hónapig próbáltam megtalálni a megfelelõ szöveget. Szövegírókkal dolgoztam együtt, de a végén, mégis magam írtam meg. Egy viharos éjszakán, ömlött az esõ, leültem egy üveg príma Bordóival, meg egy rím szótárral, és hajnali kettõ-három körül jött össze a szöveg. A neheze azonban még hátra volt, hogy a vérbeli fehér bõrû, barna hangu szólo énekesnõt, Maggie Railly-t rávegyem, egy teljesen másfajta éneklésre. Azt kértem, hogy lágyan, suttogva énekeljen, úgy ahogy azelõtt soha. És még akkor is szótagonként, szavanként kellett dolgoznom rajta, órákon át, hogy elérjem ezt a hangzást, de a fejemben hallottam azt, ahogyan szólnia kellett. Aztán meg kellett találnom a megfelelõ viszhangot, a megfelelõ hangszínt a gitárok keveréséhez. Kicsit olyan ez, mint amikor a mesterszakács a Gondon Blue-t készíti, csodálatos ételt egy darab húsból. Aztán a keverés, huszonégy óra munka megszakítás nélkül újra, és újra, na még egy kis gitár, egy icipici viszhang, munka, munka, munka. A végén úgy hangzik, mint ha az együttes, la, la, la, la egycsapásra feljátszotta volna, és nem tûnik fel, mennyi munka van mögötte. Én szeretem ezt a munkát. Erre tettem fel az életemet. Rengeteg tapasztalatom van a hangokkal, ismerem a megfelelõ microfonokat, a helyes hangfeldolgozást, a megfelelõ kiegyenlítést , a helyes viszhangot, tudom hogy érjem el, hogy az énekes a megfelelõ beállítottsággal énekeljen, mivel én magam nem tudok énekelni, jól el tudom magyarázni az énekesnek, hogy milyen hagsullyal, milyen hangon énekeljen. Amikor pedig elkészült a vokális felvétel, még egy vágó szoftverrel is dolgozom rajta. Megszerkesztem, áthangolom, sok-sok apró darabra vágom, a végén nem olyan mint a természetes vokális produkció. Nem tudok úgy dolgozni, ha nem ismerem a technikát, amellyet használok. Az új technikával pedig dolgoznom kell, gyakorolnom kell, amíg láthatatlanná nem válik, amíg a fejembe nincs az egész. Régen még keverõ pultot használtunk, meg más felszereléseket, ma már csak szoftvert. Tehát elõször tökéletesen meg kell ismernem a technikai felszerelést, amellyel dolgozom, aztán meg kell találnom a zenét. Az utóbbi néhány évben új módszerrel dolgozom, ha zenét akarok szerezni. A legelsõ dallam amit lejátszom a billentyûkön, az az igazi! Nem szeretek egész nap klimpírozni, hogy megtaláljam a megfelelõ dallamot, a legelsõ hangokat mindjárt meg is tartom. Utána két-három napig dolgozom rajta, hozzáadok egy kis basszust, egy kis gitárt, egy kis ezt, egy kis azt, a végén pedig kapok valamit ami egy kicsit még durva, de van benne szellemi energia, van benne élet, érzelmek. Aztán az apró részleteken dolgozom, öszhangba hozok minden hangot, ide egy kis viszhangot, oda egy kis valamit. Ezután listát készítek mindarról, hogy mi mindent kell még tennem vele. Aztán egyesével húzok ki mindent, míg három dolog marad, aztán kettõ, majd egy, végül kihúzom az utólsót is, és akkor készen van. A mostani Tres Lunas albumnál nagyjából egy két hét munkám volt minden dalon. Nekem nem a dallam a lényeg, inkább az, ahogy eljátszák a dallamot, ahogy kifejezik a dallamot. Szerintem, ugyan ez vonatkozik a színészekre is. Én például soha nem értettem Shakespeare-t, gondoltam mirõl beszélhet? De aztán láttam egy fantasztikus színészt élõben a színpadon, és hírtelen megértettem. Ugyan azok a szavak, csak a lényeg az elõadásban van. Vegyünk például egy dallamot, da da dam, amire azt mondod, Hm! egész jó! De ha így énekled: du du dúm, életet adsz neki, energiát, hogy elmondj vele valamit, s az már a Te elõadásod. Az elõadásban rejlik minden titok, az ahogy csinálod. Riporter: A magánélet, a szerelem, miként befolyásolják munkáját? Mike O.: Azt hiszem, a magánéletemnek nem sok köze van az alkotásaimhoz. Tudom, sok mûvész, ha szerelmes lesz, olyankor szerelmes dalt ír, ami a magánéletét tükrözi. Nálam ez nem egy valami, a két dolog külön válik. Amikor fiatal gyerek voltam, a zene nagyon fontos volt nekem. Az volt az egyetlen biztos hely, ahol boldog lehettem, ahol biztonságban éreztem magam, egyfajta menedék, szentéj volt a számomra. Az alkotásomat nem befolyásolja a magánéletem, inkább az emberi lét megtapasztalása, az, hogy milyen érzés élni, és nem az, ami az életemben történik. A legszebb számokat a Tubular Bells második részében, 14, vagy 15 évesen írtam. Igazán gyönyörû zene, amit életem egyik legszörnyûbb szakaszában szereztem. Nem akarom részletezni mi történt velem, persze az ellenkezõje is igaz lehet, amikor a legboldogabb vagyok, írhatok csapnivaló zenét. (nevet) Riporter: Egy ilyen érzékeny ember, hogyan tudja befogadni a mai gyakran ostobának tûnõ hétköznapjait? Mike O.: Nos...hm...nos igen...folytatom a munkát, új ötleteket találok ki, szeretem a munkámat, még mindig izgalomba hoz, amikor reggel belépek a dolgozószobámba, és elkezdek létrehozni dolgokat. Valóban bolond a világ mostanában, leginkább szórakoztató része, ugyanakkor csodálatos dolgok történnek, a tudomány, az orvostudomány területén. A gyermekeimnek is azt tanácsolnám, hogy ne szálljanak be a mai zaklatott zeneiparba, mert annak igazán vége. Válasszák inkább a tudományt, valami hasonlót, vagy egészen jó filmek is készülnek. Induljanak arra felé, de a popzene az meghalt. Gondolom, még nem sokat tud az új Tres Lunas album virtuális valóság részérõl, így a premier elõtt. Ezen nagyon keményen dolgoztam, s büszke vagyok rá, egészen új irányban indultam el. A rock zenét tájképpé alakítottam. Nekem ez épp olyan valóságos, mit ez a valóság, s mind ez csak a kezdete ennek a technologiának. Tíz év múlva a számítógépek, százszor, ezerszer gyorsabbak lesznek. Csodálatos világot fedezhetünk majd fel, ami segít kibontakoztatni a szellemiségünket, s talán akkor már nem is tûnik majd olyan bolondnak ez a világ. Riporter: Milyen filmeket kedvel? Mike O.: Szeretem a tudományos-fantasztikus filmeket. Valójában a különleges effektusokkal készült filmeket szeretem, mint a Mesterséges Inteligencia, amely rossz kritikát kapott, de én remek filmnek tartom. Mike Oldfield rajongóit, a nyárra nem csak egy remek albummal lepte meg, hanem gondolt azokra is, akik vágynak arra, hogy kellemes utazásokat tehessenek a computerük segítségével, a világ különbözõ létezõ, és elképzelt tájain. Ezeket a lehetõségeket, Mike Oldfield minden erõszaktól mentes, harmóniát sugalló virtuális valóság játéka kínálja. A világpremieren, Mike Oldfield maga irányította coputere egerével a nézõk figyelmét, különbözõ tájakra. Önök itt elsõ alkalommal pillanthatnak bele ebbe a kedves holdkörû világba, kalauzuk, maga az alkotó. Mike O.: A legújabb zenémet a Cafe Del Mar lemez sorozathoz hasonlítgatják. Riporter: Szereti ezeket az albumokat? Mike O.: Nem, de kellemes ha az ember ott van a Café Del Mar-ban. Valódi kávéház a parton, ott ül az ember, issza a sörét, a homok pereg, kellemes a hangulata, de én már nem szeretem a zenét, vagy inkább nem hallgatok zenét, (nevet) játszani szeretek, gitározni, de hallgatni nem szoktam a zenét, a csöndet szeretem. Egész életemben úgy éreztem, hogy vonzanak a vizuális kifejezési lehetõségek. Egész fiatal koromban 9-10 évesen azt hittem, hogy festõ leszek. Mindig elbûvõlt a képi megfogalmazás kimeríthetetlen gazdagsága. Próbáltam videót készíteni, de az nem volt nekem való. Ám mihelyt felfedeztem a háromdimenziós számítógépes grafikában rejlõ lehetõségeket, azonnal megéreztem, hogy ez az ami kell nekem. Négy év munkámba került, négy nagyon kemény évembe, hogy megvalósítsam, ezt a tervemet. Virtuális sivatagban jár az ember, egy olyan tályon, ahol mérföldeket lehet megtenni, körös-körül vannak dolgok, amiket föl lehet fedezni, vagy összeszedni, röpülni lehet. A világban lévõ különbözõ számítógépekkel irányíthatnak mindenféle repölû tárgyat, egyszerûen ki kell próbálni., elérhetõ az interneten. Azt hiszem új utakat kell találnunk, a kreativítás új megnyilvánulásait, fölfedezni való új területeket, és ez az amin életem nagy részében dolgozom. S ha magam nem is érek el sikert, talán valaki mást inspirálhatok, hogy tegyen valamit. Fejlõdnünk kell. a zene körbe körbe jár, önnmagát ismétli, ugyanazokat a dalokat, ugyanazokat a dallamokat, ideje új dolgokat találni! Nagyon remélem, hogy képes leszek még folytatni, de nagyon sok idõ kell hozzá, és az...életem.. nem végtelen! (nevet)