Mikeról

Ha Mike Oldfieldot be kéne sorolnom valamelyik kategóriába, akkor erre a legalkalmasabb a Mike Oldfiled kategória lenne, amely halmaznak alighanem egyetlen eleme lenne. Sikerült olyasmit alkotnia, amit nem nagyon lehet utánozni, ha mégis, akkor senki nem mossa le az illetőről, hogy utánozó majom.

Oldfield kipróbálta magát a popzenében, a rockzenében, de leginkább az instrumentális műveiben alkotott maradandót, amit én semmiképp nem sorolnék a könnyű műfajba. Ez utóbbiaknak köszönhetően inkább, mint kortárs zeneszerző áll előttem, aki a modern kor hangszereit (is) használva alkotta meg kompozícióit. Fő hangszere a gitár, és egész jól bánik is vele, de valójában egy multihangszeres, aki sokszor más zenészek nélkül veszi fel lemezeit.

Az Amarok alighanem meglepetés volt a maga idejében, hisz akkoriban a mester épp populáris, korszakát élte, ami annak idején kezdődött a Monnlight shadow-val, és egyre inkább ebbe az irányba csúszott. Meg is kapta miatta a magáét. Ehhez képest az Amarok egyetlen hosszú, 60 perces trip, egy szonikus utazás, visszatérés ahhoz, ami véleményem szerint Oldfield zenéjének mindig is lényege volt. Nem könnyű, viszont nehéz. Főleg elsőre. Aki nem elég nyitott a különleges, sokszor meghökkentő hangszerelésekre és zenei megoldásokra, az már lapozhat is tovább, mert egyszer sem fogja tudni végighallgatni ezt a korongot. Nem elég a nyitott fül, nyitott elme is kell hozzá.

Ez egy szélsőséges lemez, minden szempontból. Lehet imádni, és lehet rá fanyalogni, de a középutat nehezen tudom elképzelni. Szélsőséges, kiszámíthatatlan, váratlan, meghökkentő és csupa olyan jelző, aminek alapján az ember először nem is tudja eldönteni, hogy hányadán áll az Amarok-kal. Az egyik percben kedvesen simogatja az ember buksiját, hogy a következőben bemosson egy jókorát, de csak azért, hogy a rákövetkezőben megvigasztalhasson (de lehet, hogy rázni fog). Nem lehet tudni, hogy mi történik a következő pillanatban, és nem lehet tudni, hogy az 3 percig vagy 20 másodpercig fog tartani. A szabály, hogy nincs szabály. Minden megtörténhet, és meg is történik. Sok helyütt a zenébe szervesen beépülnek zajok és hangok, mintegy hangszerként funkcionálva. Gondolta volna valaki, hogy a felhasznált hangszerek felsorolásában olyasmikkel találkozhatunk, hogy játék kutya, fogkefe, pofon vagy egy pohár víz? Pedig ott szerepelnek a különféle gitárok, mandolin zongora, marimba és ki tudja még mi között, amely felsorolás a borítóban jó két hasábnyi helyet foglal.

A nagy kavalkádban azért bőven akadnak tiszta pillanatok is, legyen az egy tipikus Oldfield harmónia, vagy ír népzenei rész, vagy a lemez utolsó negyede, amelyet afrikai zenészek közreműködése tesz még színesebbé.

Most, hogy írok róla, érzem igazán, mennyire nehéz is szavakba önteni, ami itt hallható. Háttérzenének semmiképp nem alkalmas, ezt csakis nyugodtan leülve, és az időt rászánva érdemes és kell hallgatni. Ha volt a szokásostól eltérő, és a zenei határokat feszegető lemeze Oldfieldnak, akkor a Tubular Bells mellett ez az.

A lemez egyébként eredetileg az Ommadawn folytatása akart lenni, de szerintem jócskán elkanyarodott attól, alighanem mindjárt a legelején. Ez volt az utolsó lemeze a Virgin-nél, ahonnan nem volt felhőtlen a távozás, és állítólag egy morze üzenetet is elrejtett ezzel kapcsolatban a lemezen (egy olyan f betűvel kezdődőt).

Úgy gondolom ez volt Oldfield utolsó igazán nagy dobása, ahol megvillantotta tehetségét és nagyságát. Utána ugyan még ott volt a Tubular Bells II (ami szintén egy nagyszerű anyag, és aminek az ötlete, már az Amarok idején megvolt, de nem akarta a Virgin-re pazarolni), de aztán végleg lezárult egy korszak.

Ajánlom ezt a lemezt, minden nyitott, befogadó típusú zeneszerető embernek, aki minden divattól mentes időtlen zenére vágyik. És ne feledjétek: egy hallgatás nem hallgatás.

Kalandorok kíméljenek...